Minden napi etikett: köszönés, bemutatkozás

A történet a következő, csöng a telefon, kollégám felveszi, s a telefonáló köszönés és bemutatkozás nélkül, lazán belevág a közepébe: „Na, én vagyok…”

Nem is lett volna semmi probléma, ha egyedi esetről lett volna szó, de egyre általánosabb, hogy nem tudnak az emberek köszönni, bemutatkozni. Több – meg lehet – filozofikus kérdés is felvetődött bennem a többszöri előfordulás kapcsán.

Ennyire elvadultunk volna, hogy ez már semmit nem számít? Nem ettől számítunk embernek, hogy viseljük, használjuk, számon tartjuk a társadalom által kialakított ősrégi szokásokat? Nem ezek a szokások segítettek bennünket társadalomba rendeződni, és közösségben élni?

Úgy gondolom, legyen akármilyen modern, digitalizált, élv - vagy pénzhajhász, szegény, vagy gazdag a világunk, nem lenne szabad kifordulnunk önmagunkból, nem lenne szabad elveszítenünk az emberi „jegyeinket”, viselkedéskultúránkat.

Hogy azok is kedvet kapjanak a köszönéshez, az illő bemutatkozáshoz, akik esetleg olykor-olykor hajlamosak ezen túllépni, álljon itt néhány nép, köszöntési formája, ami szervesen hozzátartozik a köszönés, bemutatkozás ceremóniájához.

Egy afrikai törzsről megfigyelték, hogy köszöntéskor, bemutatkozáskor a markukba köpnek az ottani emberek. A maorik köszönéskor az orrukat dörzsölik össze, ahogyan az eszkimók is. A törökök és a keleti népek kezüket mellükre téve, mélyen meghajolva köszöntik egymást. A japánok derékból meghajolva üdvözlik egymást. A kézfogás eredete oda vezethető vissza, amikor még az ember fegyverrel járt. A kinyújtott kéz igazolta, hogy nincs fegyver a másik félnél, barátsággal jött.

Nekünk a modern és fejlett országok embereinek mára már teljes verbális és nonverbális köszönési forma áll rendelkezésünkre, csak használnunk kell. Ne féljünk, hát tőle!